ÁLOMKIRÁLYSÁG AZ ÉGEN

(Karácsonyi történet 3 tételben)

„Kit érdekel, hogy mi az „igaz”,

ha igaz az, hogy szebb ami nem az.”

 D. eltűnéséről szó ez a történet. Különös ezt a szót leírni: eltűnés, pedig az ő nyomtalan távozására nincs tökéletesebb kifejezés. Mondhatnám azt is: ellobbanás, ahogy a gyertya lángja lobban egyet és volt-nincs. És tudjuk, hogy mégis van, hiszen elég újra meggyújtani a gyertya kanócát és ismét itt van a lángocska. Persze felmerül a kérdés: ez még ugyanaz a láng?

 Kevés barátom volt és még kevesebb van, de D. volt az, aki a legközelebb állt hozzám. Gyerekkorunktól ismertük egymást. Viharos gyermekkorunk óta. Igazából nem is volt más barátom kissrác – koromban, csak ő. Egy iskolába jártunk, és mindkettőnket utáltak a tanárok. Valami megmagyarázhatatlan okból, hiszen legjobb tudomásom szerint nem szolgáltunk rá erre a bánásmódra. Most talán, érettebb fejjel azzal magyaráznám, hogy annyira kilógtunk a sorból, annyira eltértünk az átlagtól, hogy azt egy felnőtt már képtelen volt elfogadni.  A többi gyerekkel nem sok kapcsolatunk volt, hiszen titkainkba nem szólhattak bele, buta kis társaságaikban, csínytevéseinkben pedig nem vettünk részt. Mi éltük a magunk szuverén életét.

 Ez a függetlenség pedig tele volt csodával, tele volt mesével, titkokkal és megoldásra váró rejtélyekkel. Iskola után szokásunk szerint D. szobájában találkoztunk. Szüleink persze azt gondolták, hogy szorgalmasan tanulunk, de ez nem egészen így volt. Máig sem emlékszem arra, hogy sikerült elsajátítanunk az iskolai tananyagot, hiszen szinte sosem tanultunk. Mindenesetre sikerült.

 Időnk nagy részét azonban egy másik, szebb, igazabb világban töltöttük, egy olyan világban, amiben mi voltunk a királyok és minden részét mi alkothattuk, mi álmodhattuk meg. Különös világ volt ez, egy megálmodott, és a valóságosnak mondott világgal párhuzamos világ. Talán cseppet sem valószínűtlenebb annál, amiben most élünk. Egy királyságot alkottunk magunknak, egy olyan helyet, ahol igazán jól érezhettük magunkat. Térképet rajzoltunk világunkról, a falvakat, városokat benépesítettük emberekkel, hősökkel, és nemesekkel, jobbágyokkal és kézművesekkel, lovagokkal és sárkányokkal, tündérekkel és manókkal, szilfekkel és szalamanderekkel. Ez egy olyan világ volt, ahol énekeltek a fák, ahol beszéltek az állatok, ahol, ha akartuk, két Nap volt az égen és nem volt hideg, fagyos tél, hanem a virágok folyton-folyvást nyíltak és tarka lepkék tartottak rajtuk szerelmes randevúkat, akik valójában nem is lepkék voltak, hanem a szomszédos tündérbirodalom követei.

 Megalkottuk királyságunk történelmét is. Emlékszem, hónapokat töltöttünk az ideális birodalom alapjainak lerakásával, a nemesség, az uralkodók és az alattvalók osztálya részleteinek kidolgozásával. Ösztönösen idegenkedtünk minden demokráciától, világunk szigorúan tekintélyelvű és hierarchikus volt. Nem voltak forradalmak, parasztlázongások, hiszen ebben a világban mindenki boldogan és megelégedetten élt. A jobbágy a földet művelte, a kézműves az árut termelte, a kereskedő értékesítette, a lovagok és a nemesek a birodalom határait védték, a királyok pedig kézben tartották az egészet. A király igaz király volt, óvó, védő, szigorú de igazságos: Isten követe.

Igaz volt ez világ, mint a csillagok rendje az égen.

 Amikor D. szobájában, vagy kint az erdőn, ahova szintén szívesen vonultunk el, behunytuk a szemünket és megérkeztünk királyságunkba, teljesen elfelejtkeztünk gyermekkorunk minden bújáról-gondjáról. Mert persze az is volt bőven, de ez akkor nem zavart minket. Amikor az embert angyalok vigyázzák, amikor egy egész tündehadsereg áll a rendelkezésére, mitől féljen?

 Olyanok voltunk, mint Isten. Világunk teremtő istene. A bigott vallásosak persze szörnyűlködnének ezen, pedig lehet, hogy gyermekkorukban nekik is volt egy királyságuk. Sosem lehet azt tudni. Csak ők felnőttek és nem maradt más nekik mint egy szigorú, atyáskodó, büntető börtönőr szürke világuk felett. A felejtés időfolyója elmosta csodás emlékeiket.

 D. nagy barna szemeiben néha különös fény villant , amikor az erdőt jártuk, álmodozásaink szüneteiben. Ilyenkor tudtam, hogy királyságunk újabb tartományokkal gazdagodott. Igen, mert D. ebből a királyságból akkor sem szakadt el igazán, amikor a „normális” világban járt-kelt. Ebben különbözött ő tőlem, ebben volt ő különb nálam. Abban, hogy a csodákat és a tündéreket, az angyalokat képes volt meglátni ott is, ahol látszólag nincs is más, csak virág és fa, vagy csak egy szürke szikla. Ő álomkirályságunk fényeit meglátta a „valóságos” világban is. Erre a nagyokos pszichológusok persze azt mondanák: aki olyan dolgokat lát, ami valójában nincs is ott, annak valami nincs rendben az elméjével. Szegények, pedig véleményem szerint nekik nincs rendben valami ott belül… Mi tesszük olyan szomorúvá és beteggé a világunkat, mi, akik kiöljük belőle a csodákat.

 ***********

 Így éltünk mi gyermekkorunk boldog napjaiban, ahol a boldogság fénye ragyogott álombirodalmunkban. Nem hittük el, hogy valaha, valamikor megszakadhat ez a boldog lebegés és mi visszahullhatunk a földre, mint szárnyatörött, béna madarak. 

 Persze ennek is el kellett egyszer jönnie. Senki sem maradhat örökre gyermek. Ez a világ nem a boldogságra termett. Az évek elmúltak, és megtörtént a megmagyarázhatatlan, de elkerülhetetlen.

 Valamit elrontottunk. Egyre fontosabb lett nekünk az évek múltával a külső világ, a tanulás, az átmeneti izgalmak, az iskola, a lányok. Barátok voltunk persze most is, de álomkirályságunk kezdett széttöredezni. Felnőttünk, elvégeztük a gimnáziumot, felvettek minket a főiskolára, egy távoli, messzi városban, nagyon messze álomkirályságunk születési helyétől. Új barátokat szereztünk, bár ezek inkább haverok voltak, semmi érzékkel a belső tájakhoz.

 Romlatlan tekintetű gyermekből felnőttek lettünk. Belső királyságunk csillagainak tánca, a patakok éneke, a virágok néma beszéde, a szél zúgása, az eső szimfóniája, az angyalok, a tündérek, a hősök és sárkányok – lassan mind elhalványult emlékké lettek csupán.

 Igazából persze nem akartuk ezt. De olyan nagy volt a külső világ csábítása, annyira erős volt a vonzás, hogy azt hittük: ez a természetes. Nem élhetünk örökké egy álomvilágban, nem építhetünk légvárakat.  Akkor még nem is fogtuk fel, hogy mit is vesztettünk. Végül is: csak egy világgal lettünk szegényebbek…     

 Hogy én hogyan viseltem el ezt, most nem is érdekes. Ez a történet D.-ről szól, és az ő története máshogy alakult.

 *****

 A főiskolás évek alatt ismerkedett meg D. azzal a lánnyal, aki aztán megváltoztatta egész életét. P. nem mindennapi lány volt, és talán az angyalok vezették őt D.-hez. D. szeszélyeit, álmodozásait nem sok lány tudta elviselni, és volt már néhány csalódás mögötte, amikor útjaik egy napon kereszteződtek. P. 16 éves volt csupán, csak 3 évvel fiatalabb D-nél. Talán nem is kérdés, miért lobbant fel bennük rögtön a szerelem.

 D. szinte teljesen betöltötte azt az űrt, ami annak régi birodalomnak árnyai hagytak maguk után. P. örök gyermek volt, akiről látszott: sosem fog felnőni. Megbabonázta az emberek lényét, és bármit tett vagy mondott, nem lehetett nem szeretni őt. Lázasan kereste az emberekben önmagát, azt, amit csak önmagában tudott volna megtalálni. Rettegett a magánytól, s bár számtalan ember vette körül, és mindegyik nagyon szerette őt, őszintén vagy éppen érdekből: mégis magányos volt. Kereste azt a tükröt, amelyben végül megtalálhatta önmagát. És D-ben erre a tükörre lelt rá.

 Kapcsolatuk gyönyörű volt. Semmi érdek, semmi hazugság, csak az, ami két ember legmélyebb kapcsolatának lényege: megnyílni egymás előtt, kitárni minden kaput, elűzni minden hazugságot és támasz lenni a másik számára. Őszinteség és bizalom. Az őszinteségen mindketten azt értették: vágyni a másik lényére, mélyen és őszintén, feltárni egymás előtt mindenüket, hogy azt adhassák a másik számára, amire neki belőle szüksége van. Mert mélységesen szerették egymást. És kapcsolatukban nem az AHOGY látszatjellege, hanem az AMI lényegisége játszotta a központi szerepet. Nem azt szerették egymásban, ahogy kinéz, ahogy beszél, ahogy öltözködik, ahogy nevet, hiszen mindez hazug és csalóka is lehet, mindenesetre nem a lényeg. Ők egymásban az AMIT szerették, ami ő valójában, változatlanul és mozdulatlanul és minden tiszteletre és szeretetre méltón.

P. csodálatos lány volt. Tiszta, bölcs és mégis gyermek. Egyszeri és megismételhetetlen jelenség. Van egy sejtésem, honnan jött: persze nem kell elfogadni: én biztos vagyok benne, hogy ő álomkirályságunk egyik utolsó követe volt. Aki valahogy megjelent ebben a világban, hogy kárpótolja azt a veszteséget, amit a birodalom felbomlása okozott. Akkor ezt még nem így láttam, sőt, bevallom, irigyeltem barátomat ezért a lányért. Most már azonban, az évek távlatából visszanézve, tudom, hogy követ volt, álomkirályságunk követe.

 P– ben volt valami határtalan vágy a Mozdulatlanságra, az állandóságra. És mivel lényéből adódóan egyetlen ajtaja sem zárult be, és hazudni sem tudott, de valahogy védekezni kellett, ezért egyfolytában mozgásban volt. Hiszen, ha egy kép nincs teljesen kimerevítve, nem lehet teljesen pontosan látni.

D. volt az egyetlen, aki előtt P. ezt az örökös mozgást levetette. Mozdulatlanná vált és az AHOGY látszata helyett az AMI valósága borította be mindkettőjüket.

 *****

 És hogy D. hogyan élte meg ezeket az éveket, ezt a csodás szerelmet? Rajongásig szerette P.-t, minden gondolata, minden vágya, minden tette felé irányult. Ezekben az időkben ritkábban találkoztunk, mert ezt az intenzív kapcsolatot egy harmadik ember : jelen esetben én, nagyon nehezen tudta elviselni. Van úgy, hogy a szerelem szétszakítja a barátságokat, mert annyira elárasztja egy ember egész lényét. A mi barátságunk ezt a próbát is kibírta, és bár ritkán, de találkozgattunk ezen időszak alatt is.

 Később elmesélte, hogy mindig volt benne egy olyan félelem, hogy egyszer ennek is vége szakadhat, és P. egyszer nem lesz többé. Honnan fészkelte be magát ez a félelem, nem tudom, de talán érthető: ha az ember kincset talál, akkor mindent megtesz, hogy megvédje, mert tart attól, hogy elveszítheti.

 Ezekben az időkben született az a verse, amelyet most én őrzök tovább, barátom emlékére és ami oly sok mindent elmond erről a kapcsolatról. Ha elolvasom, még mindig elszorul a szívem…mert ott volt benne barátom egész sorsa:

 VALAMIT ADTUNK A FÖLDNEK

 Én tudom, hogy szép szemed szerelmes sugára

Belehullik egyszer a fénytelen homályba,

S a szavak, miket suttogunk egymásnak titokban,

Porrá omlanak s lesznek vázak a sívó homokban,

Hogy voltunk s léteztünk, nem jelzi semmi más,

Mint megsárgult lapokon vers és vallomás

Vers és vallomás.

Vagyunk kóbor madarak, büszke és vad sasok,

Bércekről leomló, zúgó patakok,

Kik únva a nagy magányt, egymás felé szállnak,

A Másik tengerében csillagot találnak,

Kikben felbuzog titkos, égen túli forrás,

Szerelem-születés és örökös elmúlás,

Örök búcsúzás.

Most áthajlik rajtunk az együttlét varázsa,

Most kihajt a szívünkben világnak virága,

S a percek két karodban végtelenné válnak,

Tárulnak kapui meséknek, csodáknak,

Gyermek leszek újra, az égig növő virág,

Szép szemed sugarában igaz lesz a világ,

A szomorú világ.

De tudom: szép szemed szerelmes sugára

Belezuhan egyszer a fénytelen homályba.

Most gyermekek vagyunk, de elmúlnak az évek,

Por lepi el emlékét csóknak, ölelésnek,

Hogy éltünk s szerettünk, nem jelzi semmi más,

Mint megsárgult lapokon vers és vallomás,

Vers és vallomás.

De ha már nem leszünk s kihunynak a fények,

Emlékét sem őrzik már egy fiú s egy lány nevének,

Én hiszem, hogy mégsem volt mindez hiába:

Valamit beleoltottunk e szomorú világba,

Amerre jártunk, színesebbek a virágok,

Hol egymásra találtunk, szelídebbek az álmok,

Égig érnek az álmok.      

 ********

 S a szép álmok egyszer véget érnek. Ez a világ nem a boldogságra termett. Az évek elmúltak, és megtörtént a megmagyarázhatatlan -  de elkerülhetetlen.

 Körülbelül 3 év után P. nem volt többé. Úgy tűnt el D. életéből, ahogy később D. is eltűnt, nyomtalan. Persze lehet racionális magyarázatokat is keresni a dolgokra: P. leérettségizett, felvételt nyert egy egyetemre, egy messzi városban, távol D.-től. És a kapcsolat meglazult, majd lassan szakadozni kezdtek a szálak. Egyre fontosabb lett az AHOGY…

 De valójában ez is úgy történt, mint az álombirodalom eltűnése. Hisz P., amint mondtam, ennek a birodalomnak az egyik utolsó követe lehetett, és neki is el kellett enyésznie, mint a párafoltnak az üvegen. Szinte észrevétlenül, mégis: egyik-napról a másikra. Hiszen ami elkezdődött, az egyszer el is múlik, és a múlhatatlan szerelmet nem ebben a világban kell keresnünk – ugyan itt is tükröződhet, de lényege, Napja, egy másik világból ragyog ránk.   

 D. orvosi kezelésre szorult, mert depressziója mélypontjaként meg akart halni, végezni akart magával. Siralmas állapotban volt. Tulajdonképpen csak én álltam mellette. Szülei egy messzi városban, más kapcsolata: nulla. Barátságunk újra megerősödött, bár nem volt könnyű újra életet lehelni ebbe az összetört emberbe.

 Aztán valahogy csak talpra állt. Soha, soha nem lett  már ugyanaz az ember, mint annak előtte, de valahogy elteltek a napjai. Letette a vizsgáit, befejezte a főiskolát, de azt a mérhetetlen űrt, ami benne tátongott, már nem volt képes semmi sem betölteni.

 Azt mondják az ősi tanítások, s a bölcsek, kik felkutatták a világ rejtélyét, hogy minden ember életének van egy olyan félelmetesen mély szakadéka, amelybe akarva-akaratlan bele kell zuhannia. Ezt nem kerülheti el senki. Nincs kivétel, nincs kegyelem, mert a szakadék mindenkire ott vár. Azt is mondják ezek a különös, ősi tanítások, hogy nem minden ember éri el csak egy életén belül ezt az iszonytató mélységet. Ki tudja ezt biztosan…De egy biztos: az ember életének van egy mélypontja, s ott, azon a ponton, ahol látszólag nincs semmi, csak a végtelen üresség, a kozmikus magány, a Semmi küszöbe, a szédítő, fekete örvény, - ott van a létra is, amely az égig ér. Ahol az elviselhetetlen szenvedés – ott a kivezető út s a gyógyszer a szenvedésektől való megszabadulásra. Mélység és magasság egymásba csendül, halál és élet egymásba fonódik, s ahol valami meghal, ott valami meg is születik.  

*****

 D. élete látszólag rendbejött: kívülről nézve. A főiskola után jó állást talált, ahol megbecsülték, s ahol a fizetésével is meg lehetett elégedve. Volt pénze bármire, utazgathatott, élhette volna az életét boldogan, elfelejtve a kínokat.

 De belülről korántsem volt minden rendben. Nem tudott megszabadulni az emlékektől, s bár munkáját jól és eredményesen végezte, nem talált benne semmi örömet. Úgy dolgozott mint egy gép, rótta az előírt köröket, betartotta a konvenciókat. De ez csak a látszat volt.

 Sokat rágódott a múlton. S mivel nem mindennapi ember volt, nem is tudta betörni magát a mindennapok  szürkeségébe. Nem tudta elfogadni azokat az örömöket, amiket a világ kínált. Mert belül egy hatalmas űr tátongott… egy olyan űr, melyet betölteni csak az Abszolúttal lehet.

 Egyre többet jutott eszébe gyermekkorunk elveszett Paradicsoma, az álomkirályság. S végül rájött ő is arra, hogy P.-t is azért veszítette el, mert az álomkirályság is megsemmisült. Mert a kettő egy és ugyanaz volt. Elvesztette gyermekségét, s azt a kaput, mely az álombirodalomra nyílott. Elvesztette azt a látást, mely a csodákat tárta fel előtte. 

 A róka azt mondta a kis hercegnek: ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Jól csak a szívével lát az ember. Varázsköd borult a világra, s nem látunk a dolgok felszíne mögé. A világ képe, amit érzékeinkkel látunk, hallunk, tapintunk, - szimbólum csupán. Az Őshazugság varázslata százmillió apró részre törte szét a létet. Összezúzta az álombirodalmat.

 D. nagyon magányos lett. Rajtam kívül nem is volt más barátja. Kerülte az embereket, mert kerülte az újabb és újabb csalódásokat. És ők is kerülték őt, mert bogaras különcnek, javíthatatlan álmodozónak tartották. Nem láttak belé, nem látták, mi van a szívében.

 Nagyon – nagyon ritkán, talán az álomkirályság újabb követeiként, amely még mindig létezett valahol, a sors összehozta olyan kivételes emberekkel, akikben felfedezte ennek a gyermeki csodaországnak a fényét. Belülről érezte, hogy ők azok. És a rajongásig tudta őket szeretni. Védelmezte, segítette volna őket akár a saját élete árán is. Azonban sokszor félreértették. Mert annyira szerette őket, hogy attól a gondolattól, hogy valaha őket is elveszítheti, szinte lelkibeteggé vált. És ilyenkor furcsa dolgokat csinált. Átélte a poklot és a mennyet, kétségbeesetten kapaszkodott ezekbe az emberekbe, akik legtöbbször összezavarodtak, megijedtek érzelmei intenzitásától és végül minden esetben cserbenhagyták őt, vagy inkább elmenekültek, hisz nem értették, nem érthették meg, mi az, ami hajtotta őt, mi az a belső hiány, amelyet mindvégig keresett azokban, akiket szeretett. És amit soha nem talált meg tartósan…hogyan is találhatta volna?

 *****

 Lassan befejeződik ez a történet. Nehéz leírnom ezeket az utolsó sorokat, de muszáj megtennem.

D. szomorúsága és az elveszett királyság utáni mérhetetlen vágya egyre emésztőbb lett. Közben ha lehet még magányosabbá vált. Elvesztette édesanyját, majd néhány év múlva édesapja is meghalt.

Nem igazán érdekelte már semmi. Nem ismertem még egy olyan embert, akiben ennyire eluralkodott volna a szomorúság.

De sajnos ezenkívül a Közöny is úrrá lett rajta. Talán ezzel védekezett, talán ezzel próbálta túlélni a napokat: nem tudom. De ijesztő volt ezt a változást látni azon az emberen, aki annak idején annyira tele volt élettel és lendülettel, mint Ő. Valósággal megmérgezte őt ez az érzés.

 Már előlem is elzárkózott. Hónapokig nem is találkoztunk, nem fogadta hívásaimat. Féltettem őt, de nem tudtam mit tenni. Itt már sokkal nagyobb erők játszottak közre, mint amire bárki is hatással tudott volna lenni.  

 Aztán egy téli, decemberi napon levelet kaptam tőle. Idemásolom teljes szövegét, mert enélkül nem érthetjük meg a történet végét:

 Már előlem is elzárkózott. Hónapokig nem is találkoztunk, nem fogadta hívásaimat. Féltettem őt, de nem tudtam mit tenni. Itt már sokkal nagyobb erők játszottak közre, mint amire bárki is hatással tudott volna lenni.  

 Aztán egy téli, decemberi napon levelet kaptam tőle. Idemásolom teljes szövegét, mert enélkül nem érthetjük meg a történet végét:

 „ Barátom!

 Hívlak egy utazásra. Emlékszel? Tudod az utat? Talán megtalálhatjuk együtt újra azt a régi, édeni tájat…Rájöttem valamire, ami elvezethet oda minket újra. Ugye tudod, hova…

 Minden ember sziget. Sziget a világnak nevezett álomtengeren. Álmodják életüket, álmodják szerelmüket, álmodják halálukat, és néha összeütköznek, néha ölelnek, néha ölnek, néha ölelve ölnek és gyűlölve szeretnek valakit, aki csak álmaikban él, és aki saját maguk. Különös, de így van. Itt van előttem az a mindent összeromboló emlékrobbanás, az a sorsszerű behatolás, amikor az egész álom-szigettenger abszurditása és képtelensége belémégett. Itt van az a fiú, aki egy fotelben ül és minden előzetes bejelentés nélkül megnyílik alatta a föld. Felébredés? Ön-beavatás? Nem, nem a boldogságot hozta el. A végtelen magányt, az egyedüllét tudatát, azt, hogy idegen vagyok, hogy soha de soha nem találok mást, csak saját magamat, saját magamat, ezt a visszataszító valamit, ami persze szintén nem én vagyok, csak a külvilággá vetített hamis ego. Nincs más, csak Egy álmodó és saját magam is álomkép vagyok csupán, egy elkülönült, megmerevedett, szeretetre éhes lény, aki ezt a szeretetet soha nem fogja megkapni, mert nem kaphatja meg, hiszen magamat szeretni nem vagyok képes.

 Mindenki sziget. Elkülönült, magányos földdarabok, saját történettel, saját élővilággal, saját sorssal. Néha hajók indulnak a másik sziget felé, amik kikötnek, vagy elsüllyednek, vagy eltűnnek az óceán ködbevesző távolában.

 Csak az óceán a valóságos, a tenger, a végtelen távlatok szédítő realitása. Vagy talán…nem is. Az egyedül létező a hullámzás, a mozgás…vagy ez sem? Az egyedül létező a mozdulatlan alap. Az álomóceán is álom.

 Ezzel a tudattal felnőtt lettem. Rájöttem, hogy ez az egyedüli dolog, ami fontos volt eddigi életemben gyermek-királyságunk után, és ami a nem a megnyugvást: a szenvedések árját hozta. Persze, élhettem volna úgy, mint a többi ember, akik álomban tévelyegnek álomvilágukban, igen, milyen jó is lett volna! Megpróbáltam, igen, mert megrémültem. De a menekülés, ami ezután következett, mást hozott. Görcsösen próbáltam elfelejteni azt a  felismerést, ami felszabadított de egyben a világ egyedüli, legmélyebben szenvedő emberévé tett. Erőltetetten próbáltam úgy élni, mint az átlag, magamra erőltetni az álarcok, a személyiségek, a „personak” megszámlálhatatlan sorát. Ideig-óráig sikerült, de mint a föld alól előbújni készülő tavaszi hóvirág, aki minden akadályon áttörve törekszik a föld súlyos, sötét és meleg tudatlanságából a fény, a napsütés és a szabad terek világába, én sem tudtam magamat megtagadni.

 A Világegyetem alakja: az Ember. És ha minden álom, minden ezen a világon egy álmodó álma, akkor Álomkirályságunk az égen sokkalta valóságosabb, mint az a szörnyű világ, amelyben élünk. Kit érdekel, hogy mi az igaz, ha igaz az, hogy szebb ami nem az?

  Barátom! Van egy furcsa hely az égen, vagy lelkünk legbelső nemszületett mélyén,  ami lehet hogy egy öreg ház az erdőben, vagy szemeid ragyogásában a fény, amely emlékeket hordoz arról, ami valójában történik. Ez az álomkirályságunk. Végül is valójában senki sem tudja, hol van, hogy mi ez valójában, még Isten sem - kapuja eltűnt a ködben. Nincs ott fényes imádság, még neved hangja sem. Formákat hordoz, a lelkek formáit, egy álomkirályság az égen.  A múltjukat megtalálják ott az elveszettek, akik odakerülnek, múltjuk fényes pillanatait, kizárva minden szomorúságot és a szenvedést, mely életük része volt. Olyan, mint egy hosszú álom. Megfogják ott egymás kezét azok, akik az életben közel álltak egymáshoz, vagy éppen nem is találkoztak, mert gonosz szellemek eltérítették őket egymástól, pedig egymáshoz akarták őket vezetni az angyalok. De ott találkoznak és soha el nem válnak és ölelésük csillagokként ragyog fel a sötét éjben. Mert minden halálban ott ragyog egy csillag és minden szerelemben ott rejlik a halál. De ott nincsenek félreérthető szavak, elhazudott és eltitkolt érzelmek, egyáltalán ott semmi hazugság nincs. Egy álomkirályság az égen, gyermekkorunk különös, öreg háza az erdőben, ahol megtaláljuk legtitkosabb  tiszta vágyaink beteljesülését, azokat a pillanatokat, melyek életünkben oly gyorsan tovatűntek, s amelyek a boldogság ígéretét hordozták. Barátom, én megtaláltam ezt a helyet, újra. Nem tudom hogyan, és nem tudom miért ért ez a kegyelem, de megvan. És már nem engedem el soha. Útnak indulok. És mivel a te királyságod is volt ez, várlak. Rövid az idő.”

Ennyi a levél.

******

    De én lekéstem ezt a meghívást. Barátom nélkülem ment el…nélkülem indult útnak. És ki tudja, tévedhetett is, én talán be sem léphettem volna oda, mert az már az ő saját álomkirálysága volt. Saját álmai, saját vágyai, a legtitkosabb hely, ahol minden tiszta kívánság teljesül. Ahol együtt lehet azokkal, akiket szeretett, és akik elmentek, ahol a mesetáj már tökéletes valóság és a mi szomorú világunk az álom…ahol a szerelem nem múlik el soha.

 A hivatalos iraton ez állt: eltűntnek nyilvánítva. Egy ideig keresték, nyomoztak után, de soha, senki sem tudta meg, hova is indult el. Ezt a felnőttek nem is érthetik. Ezt csak én tudom és Ő.

 Karácsony volt, amikor útnak indult, amikor a boldog családok a szeretetről és a békéről emlékeztek meg. Meggyulladtak az égők a feldíszített karácsonyfákon, amikor már lába nyomát belepte a hó és senki sem figyelt fel arra, hogy egy magányos fiú eltűnt a téli alkonyban, és lelke átragyogott az álomkirályságba az égen.    

2. 

A fiú elindult. Tudta, anélkül, hogy kívülről hallotta volna, hogy itt az idő. Ahhoz képest, hogy egész életében erre várt, erre az elindulásra, különösebben nem rendült meg. Úgy csukta be maga mögött az ajtót, mint mindig, mikor elindult hosszú, magányos sétáira a félelmes ég alatt. Néha volt mellette valaki – egy lány, egy gyöngéd, puha lény, vagy egy kutya, csendben kocogva, végül is egyre megy– de akkor is magányos volt. Magányos, mert tudta, amit más nem tudott, vagy nem mert tudni, látta, amit más nem látott, vagy nem mert látni, hogy csak Egyetlen ember született és Egyetlen ember fog meghalni az idők kezdete óta - idáig, széles-e világon. És ez az egy Ember a soha nem született és soha meg nem haló Egy álma. Nincs más, csak ez az Egy. A világot álmodó…

Azért néha, mikor éjjelente felnézett a csillagoktól szikrázó égre, eszébe jutottak azok, akiket oly nagyon szeretett, s akik – talán – szerették őt s akik szintén egy álomkirályság lakói, az Ő szent és tikos birodalmáé. A lányra, aki mellett ott állt kamaszkora viharos éveiben, ott állt, mikor gyermekből nővé érett, s aki talán megmaradt gyermeknek most is, s akinek szerelme oly sokat jelentett, a barátokra, kik szép lassan elmaradoztak mellőle, tört szívű édesanyjára, az Egyetlenre…fájdalmas, vagy szelíd álomképekként szálltak alá a messzi csillagokból az égbe néző fiúra.

De most ezek elmaradtak mögötte. Elindult, el, a városon keresztül, mely élte a maga mindennapi, nyüzsgő életét, s mely nem törődött azzal, hogy egy fiúnak el kellett indulnia…hisz jelentéktelen az eset. A fiú sem törődött a várossal, mely lassan elmaradt mögötte, zaja, zsivaja elhalkult a messzeségben. Karácsony volt. Metsző, hideg szél fújt, dermesztő, jeges szél. Nem hallatszott már más, mint vigasztalan sivítása, a parttalan hómezőkön át.

A fiú levetette télikabátját, melyet még édesanyjától kapott. Zajtalanul hullott a hóba. Ment, ment a fiú, lábnyomait a megeredő hóesés lepte el, de ő csak ment rendületlenül. Levetette pulóverét, majd az ingét, kibújt minden ruhájából. Már nem érezte a hideget, mely szinte abroncsba szorította sovány testét. Mezítelenül haladt a lebukó Nap irányába, hisz lassan az alkony félhomálya borult a tájra.

“Hát így kell elbúcsúznom” – mosolygott magában a fiú. “Így, ahogy megszülettem erre a világra”. Különösebben nem csodálkozott ezen. A misztériumnak ez is része volt, pontos, és kiszámított eleme.

S abban a pillanatban, mikor a Nap végleg lebukott a nyugati égbolton, megértett mindent. Megértette, hogy az idegen világ, melyben élt, az emberek, a lány, aki mellett ott állt kamaszkora viharos éveiben, s akinek szerelme oly sokat jelentett, a barátok, kik szép lassan elmaradoztak mellőle, tört szívű édesanyja, az Egyetlen, örömök és bánatok, a nyüzsgő város, a végtelen hómező, a dermesztő szél, a lebukó Nap, s végül önmaga: mindezek egy végtelen álomszínház szétfoszló díszletei, egy megfoghatatlan és nevetséges lét kísértetalakjai. Nincs más, csak az Egy van.

S ahogy a képzeletbeli Nap hullt alá a képzeletbeli égbolton, úgy hullott térdre a fiú, belerogyva a hóba, elsüllyedve és elmerülve fehér állandótlanságában, hogy felébressze azt az Egyet, azt az Egyetlen embert, vagy Istent, vagy a Lét Mágusát, aki őt is álmodja végtelen idők óta, egy mozdulatlan pillanatban.

3.

Két csillag

 1.

Bennem a Hold bús álmokat hord,

Oly sötéten hullnak reám.

Látom a fényt tenger vizén,

Immár sosem lesz enyém talán.

Eljő egy álom, melyből nincs ébredés,

Mely megfojt egy gyötrő éjszakán.

Lehettem volna világ bolondja,

Obeliszk a város piacán,

Lehettem volna s mégse lettem,

Inkább az álom lett hazám.

Talán fel kellett volna nőnöm,

Akkor lett volna gyógyír talán.

2.

Búcsuzom a vágytól s édeni tájtól,

Mert nincs már ki mellettem állna.

Most lehull a bánat, korma a vágynak,

Lebben elmúlt szerelmek árnya.

S a holt Kedves hív magához halkan,

Enyém lesz szívének virága, álma.

S hogy hol van Ő, ki az égbe nő,

Kit már nem látnak földi szemek?

Nem tudja más, csak ködös varázs,

Mit elhoznak őszi  éjjelek.

Elmúlok csendben, s hogy Őt keressem:

Erre intenek a csillagos jelek.

S gyermek leszek, megszületek

Újra egy álomi tájban,

Ha meglelem Őt, az égbe törőt,

Kit már nem találok itt e világban,

A fénytelen téli éjszakában

Két csillag ragyog fel az édeni tájban.