Hozzátok szólok most, a szcientifizmus, az Istentagadó és a sötét hatalmakat szolgáló tudományvallás felkent és kenetlen irányítói, szolgálói és bürokratái! Hozzátok, akik eladtátok a lelketeket! Hozzátok, akik nem azonosak a még marknyi megmaradt, becsületes igazi tudóssal!

Hozzátok, akik egy szép új világnak nevezett szörnyeteg falanszter felépítését támogatjátok és sürgetitek!

Nem kellenek az aljas, beteg világotok aljas, beteg tudósai, senki által nem választott, kizárólagosnak feltüntetett megmondóemberei!

Ők azok, akik elárulták a valódi, eredeti tudományt, pénzért, hatalomért, rögeszmékért, akiknek fogalmuk sincs a Tudásról, annál inkább  a tudálékosságról! Ők azok, aki át akarják venni pökhendi mániájukban Isten szolgáinak, valódi papjainak szerepét, sőt magának Istennek szerepét, ők azok akik fehér köpenyben  sürgölődnek, a világ megmentőinek és megváltóinak hiszik magukat, miközben a legsötétebb erők megszállottai, Ahrimán szajhái vagy éppen tudatos szolgái!

Egy valódi, igazabb világban a ti perverzióitok és aljas, romlott létrontásotok a máglyák kesernyés füstjében érne véget! Mert egy igazabb világban a bűnt még bűnnek értékelték, és felismerték a Gonosz valódi arcát! Azt az arcot melyhez képest a részegen családját lemészároló alkoholista arca egy elsőáldozó kisgyereké! Mert  a Gonosz garádicsán végtelen lefelé a lépcsőfokok száma és a legalja felé azok lépdelnek, akik már semmi önös érdekért, hanem magáért a Gonoszért, a Lét és a létezés beszennyezéséért, a világ megrontásáért önként áldozzák fel magukat! Az ördögök, és a sátán szentjei ők, azok, akiknek lelke helyén már nincs semmi, csak a fekete, hideg Nihil.

Ezekben az igazabb korokban azt, amikor valaki halott magzatok elrákosított szöveteiből kifőzött löttyöt állított elő, amivel emberek százmillióit tervezne beoltani, annak hívták ami: sötét boszorkányságnak!

Ezek vagytok ti, aljas, sötét boszorkányok! Akik az emberből egy kiborgot, génmódosított, istentől végképp elzárt, léleknélküli automata  zombiszörnyet akartok előállítani, megtagadva mindet, ami az embert emberré teszi és Isten felé emeli! Sötét boszorkányok, az ősi civilizációk  magasabb rátekintéséből nézve a Sötét Kor szánalmas, kinevetnivaló korcs mutánsai vagytok!

Ti persze ezeket a világokat, a múlt ködéből is tündöklő istenközpontú civilizációkat sötét, elmaradott, babonás, piszkos kulturálatlan kulturáknak tartjátok istentelen gőgötökben! Semmit nem tudtok róluk és ezt úgy adjátok elő megfellebezhetetlen mindentudás-mániátokban, mint valami szilárd igazságot! Fogalmatok sincs arról, hogy ezek a múlt ősködéből is fénylő tradicionális világok ha akarták volna, mindazt kifejleszthették volna, amit ti a modern világ áldásainak tartotok! Kifejleszthettek volna egy technicista világot, számtalan találmánnyal, számtalan kütyüvel, eszközzel, kényelmi berendezkedéssel, mindehhez megvolt minden tudásuk és képességük és mégsem tették! Mert végtelenül veszélyesnek, károsnak, és saját lényegükkel teljesen ellenkezőnek, tehát Gonosznak tartották!  A világ azóta odáig süllyedt és egyre inkább süllyed, hogy mindazok a tényezők és alkotóelemek, sugallatok és preferenciák, princípiumok és ideológiák, amik ezekben a fényteli korokban méregként lettek azonosítva és szemétre dobva, egyedül elismertté és egyeduralkodóvá váltak. Ti fejlődésnek hívjátok ezt, mi tradícióhű, még megmaradt maroknyi ember a romok között, alásüllyedésnek, a szabadesés zuhanásának! Igen!

A tudományotok nélkül sokkal előbbre tartanánk, alávaló gaztetteitek nélkül, melyet a szellem, a lélek, a test ellen folyamatosan és egyre hatványozottabban műveltek, a világunk igazabb, tisztább, és Istenközelibb volna! Lehet hogy nem lenne állítólagosan kényelmesebb az élet, de nem lenne elhízott, kemikáliáktól felpüffedt, már gyerekkorban elrákosodott test, elposványult lélek, és befeketült szellem, mert a ti mérgetek, a tudományvallás sátáni gennyes köpete nélkül az életünk keményebb de emberhez méltóbb lenne! Testünk egészségesebb, lelkünk edzettebb de együttérzőbb, szeretettel teli a teremtés csodái iránt, szellemünk az Isten felé nőne és nem megtörve egy hazug, virtuális, démoni világba süllyedne! És lehet hogy hamarább meghalnánk, földi életünk hamarabb véget érne, de halálunk nem a megmérgezett lélek, elhomályosult szellem, eltompult tudat szörnyű rettegésében következne be, mely mögött a sír örök sötétsége ásít, hanem a Fénybe való kilépés, a hazatalálás dicsősége ünnepévé válna!

Nem kell az aljas beteg világotok!

Nem kell a hazugságotok, nem kell a meghülyítő virtuális, „onlájn” tudatmérgezésetek!

Nem kell semmi, ami mesterséges, és hazug!

Nem kell a maszkabál, az ember lényegét, istenképmását eltakaró démoni jelmez!

Nem kellenek a lelküket a sátánnak eladó gyilkos orvosok, akiknél egy falusi javasasszony is ezerszer bölcsebb és tisztességesebb volt!

Nem kell a műfényben növő műfű, műzöldség, a gépek által felügyelt, embertelen és állathoz sem méltó körülmények között termelt, a szenvedés asztrális lenyomataival tele lévő műhús, a műtojás, nem kell a művirág, a műfa, a műmadár, a műmacska és a néma tavasz!

Nem kell semmi tőletek, ami elvág az Istentől, mindennek kezdetétől és végétől és egy ármányokkal teli, elkábító, béklyóba kötő szubsztanciába süllyeszt!

Nem kell semmi, ami elvág önmagamtól, eredetemtől, forrásomtól és egyben utamtól, a végtelenbe, a cél felé, ami a kezdet maga!

Nem kell az általatok kreált álproblémára kínált sötét szubsztancia, ami a szent Grál és a megváltó medicina universalis rémisztő paródiája!

Nem kell az általatok megmérgezett levegő, víz, talaj, a beboltozott égbolt, ahol a csillagok világát, a tejutat is eltakarja előttünk a városgépek hideg, romboló, lélektelen fényei, és a műholdak tízezrei!

Nem kellenek a különféle kiborgikus manipulációval meggyalázott testek, nem kell a mesterségesen meghosszabbított élet, mert a ti életetek a halál, és egy percet sem kívánunk ebben tölteni a szükségesnél!

Nem kell az automatizált, minden életszerűségétől megfosztott élet, nem kell a gyilkos bürokrácia, nem kell a robotizáció és az Ahrimán hideg, halott világába vezető digitalizáció! Nem kell a statisztika és a minden minőségtől megfosztott üres számok uralma, a mindent megmérni és számszerűsíteni akarás, amely megöli a lelket!  

Nem kell az elrabolt, ártatlanságától megfosztott, megszentségtelenített gyermekkor, nem kell a rabszolgaságban, automata városgépekben töltött kilátástalan felnőttkor, nem kell a haláltól rettegő, minden transzcendens távlattól megfosztott, cseppnyi életért sírva rimánkodó öregkor!

Nem kell az újbolsevizmusotok, nem kell az agyament, démoni influenciákkal terhelt szép új világotok!

Nem kell a mindent lehúzó, aljas, primitív kultúrának nevezett szeméttenger: filmjeitek, zenének nevezett ricsajotok, tartalom nélküli, alávaló irodalmatok és színházaitok!

Köszönöm szépen, nem kérek belőle, inkább megmaradok az eredetnél, és veletek együtt szemétbe dobom mindazt, amit rám akartok erőszakolni, mint „új normát”. 

Mostantól fogva titeket és mindazokat, akik a ti romlott és beteges világotokat szolgálja, ellenségemnek fogom tekinteni, és ha rám akarjátok erőszakolni a perverziótokat, úgy is fogok veletek bánni, mint személyes ellenségeimmel!

Az én világom nem a ti világotok. Ide ti be nem léphettek.

S hogy a sok nem kell után, mégis mi az, ami kell?

Ami kell? Legszebben talán Novalis fogalmazta meg, mi az, ami az emberhez méltó, isten és tradícióközeli világ:  

Ha majd nem az ábrák s a számok

kulcsára nyitnák a világot;

ha csókolva-dalolva többet

tudnak a lények, mint a bölcsek;

szabad élete lesz a világnak,

és visszaadják önmagának;

ha fény meg árny újra valódi

világossággá fog fonódni;

s versben, mesében írva látják

a lét örök históriáját: -

fölzeng egy titkos ige, és

az egész fonák lét semmibe vész.

Így legyen!

A külső, Isten által áthatott világban, a Természetben, a Teremtészetben eljött a Tavasz. Ez nem az emberi anticivilizáció világa. Ez nem a modern világ. Ez az én világom, letagadhatatlanul,  és melyet szintén letagadhatatlanul már a romlás erői mélyen áthatottak. Bár énekel a feketerigó, a vörösbegy, megszólalt a fülemüle, a pintyek rövid strófái hallatszanak, de hamarosan megjelennek az Aranykorban ismeretlen vérszívók is, szúnyogok, kullancsok, paraziták, és számos más, másokon élősködő jószág. És egyre kevesebb a madárhang, egyre több  az ismeretlen okokból elhullott méhecske, egyre több az erdőpusztulás, a halott madár, eltűnt virág, letarolt hegyoldalak, a Teremtett világ hanyatlása is elkerülhetetlenül szembeötlő.  De ez a világ még így is mérhetetlenül szebb, jobb, igazabb, mint az az őrülettől átvakcinázott lepratelep, ahol élni kényszerülök, mint személy. Itt a valódi művészeten, a hagyomány könyvein, írásain,a régi idők itt-ott még megmaradt emlékein, várakon, templomokon kívül, melyekből mellesleg szólva szintén eltűnt a transzcendens, és csak a régi korok élő emléke hozzá vissza…talán, szóval ezeken kívül a kevés, őszinte emberi kapcsolat, barátság maradt már csak hírmondóba, ami halványan egy emberhez méltó élet kereteit adja.

Kevés már az ember a világban. És nagyon sokan vannak az embernek nevezettek.

 A még  „embereknek nevezettek” tudata kb. pont ott áll, ahol a tudományos-fantasztikus irodalom mint a negatív jövőt, egyfajta disztópiaként  leírja. A külső körülmények látszata nem analóg a belső tudatállapotokkal, de a külső követni fogja a belsőt. Schopenhauerről szólt az anekdota, miszerint kedvenc éttermében járva mindig kitett maga mellé egy nagy értékű pénzt. Egyszer megkérdezték tőle, mindezt miért teszi. A válasza az volt, hogy a katonáknak – akik szintén rendszeres vendégei voltak a helynek – kívánja adni, ha véletlenül nem a nőkről vagy a lovakról vagy politikáról beszélgetnek.
Mi változott azóta? A nők maradtak, csak nyilvánosan is levetkőztek. A lovakból gépek lettek, még élet sincs bennük. A politika? Hagyjuk... De jött a televízió és a számítógép, ezzel az internet, ami az egészet jócskán felgyorsította és mindent összekavart. Ma bárki álmodozhat, fantáziálhat bármiről, a szodomiától kezdve az ezotériáig. Az ajzószer két kattintásra van. Már több mint 25 éve jelent meg az első olyan, bárki által játszható számítógépes játék (ha jól emlékszem, a „Populus” -  jellemző név), amivel „istent” kellett játszani. (Csak épp isten függött az emberektől, minél több híve volt és azok minél elégedettebbek voltak, annál többet imádkoztak és annál erősebb volt „isten”.) Az ilyenek rendkívül jót tesznek a korszak beteljesítésének.

Abban a falanszter világban élünk, amit jó előre megjósoltak nekünk. Az általános tudatszint a „kecskebéka feneke alatti” szinten volt a szocializmus alatt, mára ez leköltözött a bányába, a bányászbéka segge alá. Miről tudsz beszélgetni egy emberrel? Milyen beszélgetéseket hallasz a buszon, a fodrásznál, az iskolában, a munkahelyen? Van-e egyáltalán az embereknek „célja”?

Nézd meg az épületeket, sétálj közöttük a beton lakótelepektől kezdve a mocskos utcákig. Próbálj csak önmagaddal foglalkozni a munka helyett. Ott kezdődik a dolog, hogy apró kisgyermekkor óta egy rendkívül intenzív agymosásnak teszik ki az embert. Nem tudom eldönteni, hogy a tévé, az internet  vagy a központi „tanítás”, a Nemzeti Alaptanterv-e az aljasabb. Valószínűleg egymást erősítik.

Paradox módon mégis ez a világ, ami körülbelül 2020. márciusáig tartott, lassan már egy visszavágyott kegyelmi időszakként jelenik meg az emlékezetünkben a maga teljes kifordultságával együtt. Ez is bizonyítja azt, hogy még korántsem értük el a szakadék mélyét. Ami most van, arra nincs jobb szó, mint a Gonosz teljes feltárulása az arra érzékeny látó szemek előtt.

Az annyira magasztalt, istenített, „nincsennéljobbrendszer” demokráciák, szépen, egyik napról a másikra démonokráciákká alakultak át, megmutatva azt, hogy eredetileg is ez volt a lényegük. Ugyanis egy szellemiségtől áthatott, tradícióközeli állammrend nem fog egyik napról a másikra önnön ellentetjébe fordulni, úgy hogy ugyanazok maradnak a vezetők, uralkodók. A demokráciának csúfolt aljauralmak viszont ugyanezt könnyen megtehetik, hiszen ugyanaz a szellem, tradíció és istenellenes rejtett erők hozták létre és tartották fönt, amelyek vagy akik elrendelték azt a szellem, és emberellenes katonai és okkult akciót, amit covid-19-nek neveznek.

Arra, hogy ez egy démoni, sötét, sátáni erők által mozgatott akció, rengeteg jel utal. Természetesen az előbb „embernek nevezett” élőlények, akikhez egy ipari szélturbina is kevés lenne, hogy elfújja a szemeikre nehezedő Szahara-homoksivatagot, ezt belátni sosem fogják. Azok azt gondolják, ha egyáltalán gondolnak még valamire, hogy ez egy kényelmetlen, rossz állapot, ami most van, aztán egyszer majd nem lesz, mert a bölcs és jóindulatú államvezetők, karöltve a fényességes tudomány és orvoslás fehérköpenyes papjaival, megoldják a karjukba fecskendezett gyógyszerrel a helyzetet.

Ezeknek beszélhetsz arról, hogy a történelemalattiság korszaka, amiben gyakorlatilag a XVIII. sz. vége óta élünk, a tömeggyilkosságok, bomlasztások, szellem, vallás és tradícióellenes összehangolt akciók folyamata, ezeknek beszélhetsz a 100.000.000 halottról, a Gulagról, a Katyini erdőről, Recskről, az Andrássy út 60-ról, és egyéb finomságokról, semmit sem tudnak és semmit sem látnak és mélységesen felháborodnak, ha a mai civilizált világot párhuzamba állítom a terrorállamokkal.  Ezért nevezem őket „embernek nevezetteknek”, meghagyva nekik azért még azt a halvány lehetőséget hogy valamikor az emberi minőséget azért elérik. És felismerik, hogy akik most a háttérből vagy már egyre inkább az előtérből irányítják az eseményeket, azok ugyanazok, mint a fent említett szörnyűségek kitervelői és végrehajtói. Ha testileg nem is, irányítottságban és lelkületben, vagy éppen lelkületük hiányában ugyanazok. 

A II. világháború után született generációknak soha világosabban nem látszott még annak az igazsága, hogy a Kaly Juga, a Sötét Kor végső szakaszába léptünk, mint most. Soha nem volt még erősebb a válságtudat átélésének lehetősége, annak a keserű tapasztalata, hogy ha elalszunk, és a következő nap reggel felébredünk, a sötétség érzékelhetőbben továbbterjedt és sűrűsödött ahhoz képest, ami az előző este volt.

És ennek nem lesz vége. Ne reménykedjünk. Ha látszólag szünetet is tart a pusztítás, ha kicsit visszábbvesz a Gonosz, az csak taktika, erőgyűjtés lesz, hogy pár hónap vagy év elteltével újult erővel támadjon. A Kaly Juga az egyre fokozódó, egyre erősödő, sorozatos, egymásba érő válságok sorozata, amelynek ma köztes célja  a minél nagyobb káosz teremtése, minél nagyobb anarchia, pusztítás, szenvedés  elérése, hogy aztán, amikor már a Föld népei szinte megátkozzák azt a napot is, amikor a világba születtek, előtérbe lépjen a Sötétség Királya, Nagy Izrael Hercege,  a hagyományokban Antikrisztusnak, Mesikh al-Dajjal-nak, hamis Messiásnak nevezett lényiség és nagy kegyesen elhozza a sötétség pusztító korszakát, az Antikrisztus uralmát, az ellentradicionális Világkirályságot.

Nos, odáig azért még van egy-két lépés, egyre sötétebbek, egyre sátánibbak.  Az antropozófus kutatók például, akik Rudolf Steiner részben releváns hármas Gonoszfogalma (Lucifer-Ahriman-Szórát) középső alakjának, Ahrimánnak a tombolását látják a mostani időkben, ennek a lénynek az emberi testben való inkarnálódását a XXI. század elejére teszik. Vagy már megszületett, vagy a napokban történik ez meg. Ahrimán eddig is az utóbbi jó néhány száz évben vezető szerepet játszott a történelem alakításában, de emberi inkarnációja még nem történt meg, bár számos embert szállt meg és irányított. Ahriman a Gonosznak azt az arcát reprezentálja, amely a szellemiségtől, lelkiségtől való teljes elszakadás, a hideg, számító racionalitás és gépiesség világa. Ha egy elmezavarral szeretnénk ezt szemléltetni, akkor az inkább luciferi jellegű mániás-depressziós zavar ellenében Ahrimán a tökéletes, érzés és szív nélküli, hideg pszicho és szociopata démoni figurája. Egy olyan erő amely évezredek óta , a Kali Yuga kiteljesedésével egyre erősebben gyakorol hatást a történelmi és történelemalatti folyamatokra, és célja a teljes anti és kontratradicionalitás megvalósítása. Ez az erő már 869-ben, a II. Konstainápolyi Zsinat során is meghatározó volt, ahol a judeokereszténység legfőbb döntéshozói a szellemet kiátkozták az emberi totalitásból, és az addig általánosan elfogadott szellem-lélek-test hármasság helyett egyedül elfogadhatónak a ember=test és lélek kettőséget kiáltották ki. Ez beláthatatlan következményekkel járt az azt követő történelmi folyamatokra, többek között előkészítette a talajt a legszélsőségesebb materializmus számára. Ez a XVIII. század második felében tört elemi erővel felszínre, amikor az úgynevezett felvilágosodás vezető, teszem hozzá szabadkőműves figurái már az ember lelkét is elhazudták, letagadták, és az embert mint egy gépet, mechanizmust, alkatrészekből álló szerkezetet kezdték el szemlélni. Ez a téveszme az első bolsevizmusban kulminált, amikor ha valaki azt merte  hangoztatni, hogy az ember test és lélek, már szankciókra számíthatott, népellenesnek, reakciósnak, maradinak kiáltatott ki.  Tehát először a szellem került letagadásra, majd a lélek. Az ember komplex fogalmából már csak a természetes teste maradt meg. De az ahrimáni sátáni befolyás tovább hatott és hat és napjainkra már oda jutottunk, hogy a transzcendencia, a lélek és a szellem világa után már az ember természetes, fizikai anyagi volta is szégyenletessé, megváltoztatandóvá, átalakítandóvá vált, és egyáltalán, minden ami természetes, és eredeti, az gyanússá és elítélendővé lett. Az ahrimáni befolyás először a természetfelettitől vágta el az embert, most meg már a természetest is el akarja rabolni tőle. Már nem elég a két nem, a férfi és a nő mellett mindenféle szörnyszülött, vagy azzá átalakított kreatúrákat magasztal fel képviselői útján a genderelméletben, és a legocsmányabb elferdültebb, természetellenes nemi perverziókra akarja a normalitás bélyegét ráütni. Vagy gondoljunk azokra a műnőkre, műférfiakra, akik eredendő természetes valójukkal  nem elégednek meg, és kacsaszájú, focilabdamellű szörnyetegekké műttetik magukat. Vagy itt van a legelferdültebb traszhumanista elleneszmék világa, amely az embert egy kiborggá, robottá, acélvázon szerves szövetté szándékszik átalakítani. Egy olyan lénnyé, akinek a saját, istenadta természetes immunitása nem jelent semmit, és akit folyamatosan mérgezni kell legalább félévente, folyamatosan frissítve a lassan kiborggá átalakuló lény szofverét. 

 Ahriman igazi otthona a gépek, a természetalattiság, az elektromosság birodalma, ott érzi magát jól és oda akarja lerántani az emberek lelkét, szellemét. Ennek a megnyilvánulása, az utóbbi idők digitális robbanása, a virtuális világok kialakítása, a valódi természetes élet színtereinek és emberi kapcsolatainak online, hideg, léleknélküli virtuális világokba való fokozatos átvitele. Erre  szolgálnak a különféle társasági platformok, a lélekgyilkos online oktatás, online találkozások a barátokkal, stb. Sötét, hideg, kietlen, természetalatti világ az ahrimáni világ.  És  még mindig nem ez a legalja.

Ami most zajlik a világban, az a spiritualitás által megérintett, a Tradíció iránt elkötelezett emberek számára a bár sötét, de mégiscsak kegyelmi időszak vége, és a Gonosszal, az ahrimáni princípiummal való szembenállás és szembeszállás, egyfajta háború időszaka. Ami akár fizikai harcba és fizikai pusztulásba is torkollhat, hogy megelőzzön egy sokkal sötétebb végjátékot, ami a lélek halálában kulminálna.

Miért is mondom ezt?

Ami most következik, az magánvélemény, nem tudom bizonyítani, de magamban teljes meggyőződéssel vallom, senkit sem kérek, hogy egyetértsen, de megfontolásra erősen ajánlom, mert itt nemcsak a fizikai életünkről, hanem valószínűsíthetően az életfeletti elvesztésének és a vallási kifejezéssel élve, a kárhozatba hullásnak a megakadályozásáról is szó lehet.

Az elmúlt és jelen időszak egyre fokozódó őrülete, szellemellenes diktatúrája fontos epizódja a világ-tudat alászállásának, a Kaly Yuga felbontó erői kiteljesedésének. A satanicitás Ahrimáni princípiuma a látványvilágon belül is egy, élettelen, virtuális, hazug, hideg, rideg,  gépies, automatikus világot akar létrehozni, amelybe lerántva mindent és mindenkit az isteni teremtés sötét paródiáját alakítja ki. Ennek végső célja a tudat teljes felbomlása, minden szellemitől, spirituálistól való elszigetelése. Egy génmanipulált embergép, egy kiborg létrehozása. Nagyon nagy a valószínűsége, hogy a mostani méreg-kampány ennek a része, sőt főfejezete.

Az ahrimáni princípium az arra fogékony, materialista elméket megszállja, irányítja, ezért a szinte minden országban hasonló reakciók sora, politikai berendezkedéstől függetlenül - már szükségtelenek a szabadkőműves csarnokok vakolóestjei is, hiszen okkult háborúról van szó, az ember és a szellem és Isten ellen. És mivel a világ alászállása és süllyedése kivétel nélkül minden országban evidencia, szinte mindenütt a vezetők a háttérhatalom által direkten vagy indirekte vezényeltek, ezért egységes az intézkedések sora, ami egy irányba mutat: egy bizonyos méreganyag invazív módon való testbe juttatása a cél, minél nagyobb mértékben, gyerekekre és felnőttekre is kiterjesztve. Különben mivel lehetne magyarázni, hogy olyan, a világ által szellemi nagyságoknak nevezhető, de valójában sötét influenciákat hordozó vallási vezetők, mint a szabadkőműves Bergoglio bíboros (alias Ferenc pápa) húsvéti üzenetében az önmérgezésre agitál, a dalai láma nyilvánosan szurkáltatja magát és szintén az önmérgezésre szólít fel, hogy olyan, elvileg buddhista királyságban (Bhutan), ahol egyetlenegy halottja volt a COVID-19-nek, és lehet az sem az volt, a 800.000 fős lakosság 80%-át egy hét alatt lekezelték a méreganyaggal, buddhista szerzetesek vezénylésével?

Mintha megőrült volna a világ.

Most mindennél fontosabb azon emberek számára, akik a valódi spiritualitást elsőrendű tényezőnek tekintik az életükben, egy szellemi önvédelem, egy fokozott ellenállás megteremtése a lelki, szellemi és fizikai mérgekkel szemben. Kiemelten fontos a gyermekek védelme, mert az egyik legfőbb támadási felület: a gyermek.

Sokan azt hangoztatják, hogy a népességcsökkentés a cél. Ebben is lehet valami, de szellemi kutatásaim alapján nem a tömeges halálozás elérése a cél, bár ez is bekövetkezhet,  hanem egy végső célja van, az emberi lelkiség, tudat átalakítása, gyakorlatilag zombivá tétele, az ég bedeszkázása, az Istentől, és a szellemiségtől való elzárás,  amely a bevezetni kívánt Great Reset- New World Order engedelmes, ellenkezés nélküli rabszolgáivá teszi a megmaradó embereket. Az emberek okosak maradhatnak akár egy gép, de minden önálló gondolat, szabadságra való törekvés, az isteniség, a lelkiség, a spiritualitás felé való fordulás ki lesz belőlük ölve. Így lesznek a nekünk szánt ahrimáni világ jó állampolgárai.  Szolgák, ellenkezés nélkül terelhető birkák lesznek belőlük. (a nyájimmunitás szót sem véletlenül használják olyan gyakran, a lingvisztikus feketemágusok...) Ez egybecseng azokkal az első tapasztalatokkal, amelyek arról írnak, hogy milyen módon változik meg a mérgezettek  vagy a víruson komoly betegséggel átesettek személyisége. Nekem már az elején feltűnő volt, hogy a központi idegrendszerben milyen változásokat, károsodásokat okoz a fertőzésen való átmenet.

És itt jön be az úgynevezett VMAT2 génnel, az Istengénnel, való kísérletezés bizonyítéka is a képbe.

Amit tudunk erről, az az, hogy ez a gén olyan fehérjéket kódol a testben  amely durva hasonlattal élve mint egy telefonzsinór képes az emberi test felé a szellemi, spirituális tapasztalatokat, élő gondolatokat, kreatív intelligenciát közvetíteni. Természetesen a szellemiségnek semmi köze egy génhez, fehérjékhez, ingerületátviteli anyagokhoz, de azt is tudjuk, hogy számos testbe juttatott anyag képes serkenteni, vagy éppen megakadályozni a spirituális irányulást. In se, lényegemben semmi sem nyomhatja el a szellemet, hiszen én magam vagyok a szellem, az alanyi akcionalitásomban, és én magam teremtek mindent ami csak létezik, természetesen nem mint személy, hanem mint legbelső lényegem, az atman=brahman azonosság, ahol minden auton. Ilyen értelemben sérthetetlen vagyok. In alii, a megnyilvánult világomban, megnyilvánult személyként, elkülönült létezőként viszont nagyon is ki vagyok szolgáltatva az engem körülvevő heteron világnak, amíg mindent nem integrálok felismert autonként önnön magamba. De addig fizikailag elpusztítható vagyok, mert mélyen bele vagyok süllyedve a fizikai világba. Fizikai testemben ható anyagok vagy mérgek képesek a tudatomat befolyásolni, vagy éppen kiütni, ahogy a kábítószerek, serkentőszerek, alkohol, stb. Ez tagadhatatlan. És ha csak a legkisebb esélye is megvan annak, hogy az erőszakosan ránk kényszeríteni akaró méreggel, a genetikai rendszerbe beépülő idegen szubsztanciákkal a Kaly Yuga természetének megfelelően a tökéletes sprituális elsötétítés a cél, akkor itt már szintet lét a kockázat. Mert itt már nemcsak a fizikai életemről, egészségemről, hanem az életfelettiről, vagy annak időlegesen, vagy tartósan való elvesztéséről lehet szó. Ezt pedig úgy hívja a keresztény hagyomány, hogy a Szellem ellen való bűn, ami megbocsáthatatlan és kárhozatba visz.

Az Isa- Upanisad pedig így szól: „Az ördögök világait vakság és sötétség fedi, elhullva ide kerülnek önnön lelkük gyilkosai”.

Tudjuk, hogy ezekkel az anyagokkal  már a kilencvenes évek óta kísérleteznek, meg is jelent erről könyv. Kikerült egy video is 2010 körül, amiben egy USA-beli kutató a CIA és a hadsereg embereinek tart előadást egy olyan kifejlesztendő anyagról, amely az afganisztáni harctéren szétszórva, a mélyen vallásos iszlám harcosokba bekerülve blokkolja a VMAT2 gént és  így az előadó szavaival éle fanatikus vallásosságot eltörli, és nem lesz indítéka  a katonának a további harcra.  

Ezekről a dolgokról a huszadik század elején Rudolf Steiner, az antropozófia megalkotója már szólt előadásaiban. Szó szerint azt mondta hogy lesz egy olyan vakcina, amellyel a spiritualitást, a lelkiséget kiölik az emberből, és ezt kötelezővé teszik majd a gyerekek számára is.

Feltételezem, és ez nem tényállítás, de erős a gyanúm, hogy mind a vírus, mind az "ellene" kitalált oltások a 2010-es évek közepén már készen voltak. Arra lettek megalkotva hogy ezt a gént semlegesítsék, elnyomják az emberekben. Ezért nem baktériumot vetettek be, mert a vírusokkal ellentétben a baktériumok nem változtatják meg, nem piszkálnak bele az emberi génállományba. A vírus és az mRNS vakcinák ezt megteszik. Egy gépszerű vegetáló automatát készítenek az emberből, aki ugyan okos és külsőre nincsen sok gond vele, de belülről halott...

Minden okuk megvan arra azoknak, akik az életükkel kezdeni szeretnének valamit,  hogy mélységes gyanakvással viszonyuljanak ahhoz az erőszakos katonai jellegű akcióhoz, a lassan kifejlődő kényszeroltatásokhoz, amely minden irányból sugározza magából a hazugság, a megtévesztés, az ál és féligazságok, a sötét manipulálás, a kényszerítés sötét és sátáni szubsztanciáját.

Az életet el lehet veszíteni a magasabbért, az értékesebbért, az isteniért, vagyis Hamvas Béla szavaival élve az életfelettiért, és ez lehet győzelem, az élet feletti diadal, az üdvözülés, vagy a Fény realizációja, a metafizikai felébredéshez vezető lépés is. De ha fordítva, az életfelettit adom fel egy végérvényes, visszavonhatatlan lépéssel az élet érdekében, akkor mind a kettőt elveszíthetem, örökre talán és eltörölhetetlenül: az életemet és az életfelettit is egyszerre. Ez a szellem elleni bűn megbocsáthatatlan. Látszólag csak egy tűszúrás, valójában minden, ami vagyok, annak az elvesztése és kioltása.

Lehet hogy a sötétség növekedésével hamarosan üldözést szenvednek mindazok, akik  ezt megértik, és eszerint cselekszenek, de semmilyen munkahely, kényelem, biztonság elvesztése nem igazolhatja a Szellem elleni bűnt. A mai sötét Kali Yuga korszakban az embernek fáj minden elvesztése, amit a magáénak tart: anyagi javak, kényelem, megbecsülés, presztízs, de jellemző módon saját maga elvesztését szinte észre sem veszi. Csak a halál kapujában döbben rá jobb esetben vagy ott sem, és úgy szédül bele a feneketlen sötétségbe, mint kődarab a mély kútba.

Ezt mondja a Krisztus is, a saját isteni princípiumról:

„Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.”

És még egy idézet a Krisztustól:

"Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják." 

ÁLOMKIRÁLYSÁG AZ ÉGEN

(Karácsonyi történet 3 tételben)

„Kit érdekel, hogy mi az „igaz”,

ha igaz az, hogy szebb ami nem az.”

 D. eltűnéséről szó ez a történet. Különös ezt a szót leírni: eltűnés, pedig az ő nyomtalan távozására nincs tökéletesebb kifejezés. Mondhatnám azt is: ellobbanás, ahogy a gyertya lángja lobban egyet és volt-nincs. És tudjuk, hogy mégis van, hiszen elég újra meggyújtani a gyertya kanócát és ismét itt van a lángocska. Persze felmerül a kérdés: ez még ugyanaz a láng?

 Kevés barátom volt és még kevesebb van, de D. volt az, aki a legközelebb állt hozzám. Gyerekkorunktól ismertük egymást. Viharos gyermekkorunk óta. Igazából nem is volt más barátom kissrác – koromban, csak ő. Egy iskolába jártunk, és mindkettőnket utáltak a tanárok. Valami megmagyarázhatatlan okból, hiszen legjobb tudomásom szerint nem szolgáltunk rá erre a bánásmódra. Most talán, érettebb fejjel azzal magyaráznám, hogy annyira kilógtunk a sorból, annyira eltértünk az átlagtól, hogy azt egy felnőtt már képtelen volt elfogadni.  A többi gyerekkel nem sok kapcsolatunk volt, hiszen titkainkba nem szólhattak bele, buta kis társaságaikban, csínytevéseinkben pedig nem vettünk részt. Mi éltük a magunk szuverén életét.

 Ez a függetlenség pedig tele volt csodával, tele volt mesével, titkokkal és megoldásra váró rejtélyekkel. Iskola után szokásunk szerint D. szobájában találkoztunk. Szüleink persze azt gondolták, hogy szorgalmasan tanulunk, de ez nem egészen így volt. Máig sem emlékszem arra, hogy sikerült elsajátítanunk az iskolai tananyagot, hiszen szinte sosem tanultunk. Mindenesetre sikerült.

 Időnk nagy részét azonban egy másik, szebb, igazabb világban töltöttük, egy olyan világban, amiben mi voltunk a királyok és minden részét mi alkothattuk, mi álmodhattuk meg. Különös világ volt ez, egy megálmodott, és a valóságosnak mondott világgal párhuzamos világ. Talán cseppet sem valószínűtlenebb annál, amiben most élünk. Egy királyságot alkottunk magunknak, egy olyan helyet, ahol igazán jól érezhettük magunkat. Térképet rajzoltunk világunkról, a falvakat, városokat benépesítettük emberekkel, hősökkel, és nemesekkel, jobbágyokkal és kézművesekkel, lovagokkal és sárkányokkal, tündérekkel és manókkal, szilfekkel és szalamanderekkel. Ez egy olyan világ volt, ahol énekeltek a fák, ahol beszéltek az állatok, ahol, ha akartuk, két Nap volt az égen és nem volt hideg, fagyos tél, hanem a virágok folyton-folyvást nyíltak és tarka lepkék tartottak rajtuk szerelmes randevúkat, akik valójában nem is lepkék voltak, hanem a szomszédos tündérbirodalom követei.

 Megalkottuk királyságunk történelmét is. Emlékszem, hónapokat töltöttünk az ideális birodalom alapjainak lerakásával, a nemesség, az uralkodók és az alattvalók osztálya részleteinek kidolgozásával. Ösztönösen idegenkedtünk minden demokráciától, világunk szigorúan tekintélyelvű és hierarchikus volt. Nem voltak forradalmak, parasztlázongások, hiszen ebben a világban mindenki boldogan és megelégedetten élt. A jobbágy a földet művelte, a kézműves az árut termelte, a kereskedő értékesítette, a lovagok és a nemesek a birodalom határait védték, a királyok pedig kézben tartották az egészet. A király igaz király volt, óvó, védő, szigorú de igazságos: Isten követe.

Igaz volt ez világ, mint a csillagok rendje az égen.

 Amikor D. szobájában, vagy kint az erdőn, ahova szintén szívesen vonultunk el, behunytuk a szemünket és megérkeztünk királyságunkba, teljesen elfelejtkeztünk gyermekkorunk minden bújáról-gondjáról. Mert persze az is volt bőven, de ez akkor nem zavart minket. Amikor az embert angyalok vigyázzák, amikor egy egész tündehadsereg áll a rendelkezésére, mitől féljen?

 Olyanok voltunk, mint Isten. Világunk teremtő istene. A bigott vallásosak persze szörnyűlködnének ezen, pedig lehet, hogy gyermekkorukban nekik is volt egy királyságuk. Sosem lehet azt tudni. Csak ők felnőttek és nem maradt más nekik mint egy szigorú, atyáskodó, büntető börtönőr szürke világuk felett. A felejtés időfolyója elmosta csodás emlékeiket.

 D. nagy barna szemeiben néha különös fény villant , amikor az erdőt jártuk, álmodozásaink szüneteiben. Ilyenkor tudtam, hogy királyságunk újabb tartományokkal gazdagodott. Igen, mert D. ebből a királyságból akkor sem szakadt el igazán, amikor a „normális” világban járt-kelt. Ebben különbözött ő tőlem, ebben volt ő különb nálam. Abban, hogy a csodákat és a tündéreket, az angyalokat képes volt meglátni ott is, ahol látszólag nincs is más, csak virág és fa, vagy csak egy szürke szikla. Ő álomkirályságunk fényeit meglátta a „valóságos” világban is. Erre a nagyokos pszichológusok persze azt mondanák: aki olyan dolgokat lát, ami valójában nincs is ott, annak valami nincs rendben az elméjével. Szegények, pedig véleményem szerint nekik nincs rendben valami ott belül… Mi tesszük olyan szomorúvá és beteggé a világunkat, mi, akik kiöljük belőle a csodákat.

 ***********

 Így éltünk mi gyermekkorunk boldog napjaiban, ahol a boldogság fénye ragyogott álombirodalmunkban. Nem hittük el, hogy valaha, valamikor megszakadhat ez a boldog lebegés és mi visszahullhatunk a földre, mint szárnyatörött, béna madarak. 

 Persze ennek is el kellett egyszer jönnie. Senki sem maradhat örökre gyermek. Ez a világ nem a boldogságra termett. Az évek elmúltak, és megtörtént a megmagyarázhatatlan, de elkerülhetetlen.

 Valamit elrontottunk. Egyre fontosabb lett nekünk az évek múltával a külső világ, a tanulás, az átmeneti izgalmak, az iskola, a lányok. Barátok voltunk persze most is, de álomkirályságunk kezdett széttöredezni. Felnőttünk, elvégeztük a gimnáziumot, felvettek minket a főiskolára, egy távoli, messzi városban, nagyon messze álomkirályságunk születési helyétől. Új barátokat szereztünk, bár ezek inkább haverok voltak, semmi érzékkel a belső tájakhoz.

 Romlatlan tekintetű gyermekből felnőttek lettünk. Belső királyságunk csillagainak tánca, a patakok éneke, a virágok néma beszéde, a szél zúgása, az eső szimfóniája, az angyalok, a tündérek, a hősök és sárkányok – lassan mind elhalványult emlékké lettek csupán.

 Igazából persze nem akartuk ezt. De olyan nagy volt a külső világ csábítása, annyira erős volt a vonzás, hogy azt hittük: ez a természetes. Nem élhetünk örökké egy álomvilágban, nem építhetünk légvárakat.  Akkor még nem is fogtuk fel, hogy mit is vesztettünk. Végül is: csak egy világgal lettünk szegényebbek…     

 Hogy én hogyan viseltem el ezt, most nem is érdekes. Ez a történet D.-ről szól, és az ő története máshogy alakult.

 *****

 A főiskolás évek alatt ismerkedett meg D. azzal a lánnyal, aki aztán megváltoztatta egész életét. P. nem mindennapi lány volt, és talán az angyalok vezették őt D.-hez. D. szeszélyeit, álmodozásait nem sok lány tudta elviselni, és volt már néhány csalódás mögötte, amikor útjaik egy napon kereszteződtek. P. 16 éves volt csupán, csak 3 évvel fiatalabb D-nél. Talán nem is kérdés, miért lobbant fel bennük rögtön a szerelem.

 D. szinte teljesen betöltötte azt az űrt, ami annak régi birodalomnak árnyai hagytak maguk után. P. örök gyermek volt, akiről látszott: sosem fog felnőni. Megbabonázta az emberek lényét, és bármit tett vagy mondott, nem lehetett nem szeretni őt. Lázasan kereste az emberekben önmagát, azt, amit csak önmagában tudott volna megtalálni. Rettegett a magánytól, s bár számtalan ember vette körül, és mindegyik nagyon szerette őt, őszintén vagy éppen érdekből: mégis magányos volt. Kereste azt a tükröt, amelyben végül megtalálhatta önmagát. És D-ben erre a tükörre lelt rá.

 Kapcsolatuk gyönyörű volt. Semmi érdek, semmi hazugság, csak az, ami két ember legmélyebb kapcsolatának lényege: megnyílni egymás előtt, kitárni minden kaput, elűzni minden hazugságot és támasz lenni a másik számára. Őszinteség és bizalom. Az őszinteségen mindketten azt értették: vágyni a másik lényére, mélyen és őszintén, feltárni egymás előtt mindenüket, hogy azt adhassák a másik számára, amire neki belőle szüksége van. Mert mélységesen szerették egymást. És kapcsolatukban nem az AHOGY látszatjellege, hanem az AMI lényegisége játszotta a központi szerepet. Nem azt szerették egymásban, ahogy kinéz, ahogy beszél, ahogy öltözködik, ahogy nevet, hiszen mindez hazug és csalóka is lehet, mindenesetre nem a lényeg. Ők egymásban az AMIT szerették, ami ő valójában, változatlanul és mozdulatlanul és minden tiszteletre és szeretetre méltón.

P. csodálatos lány volt. Tiszta, bölcs és mégis gyermek. Egyszeri és megismételhetetlen jelenség. Van egy sejtésem, honnan jött: persze nem kell elfogadni: én biztos vagyok benne, hogy ő álomkirályságunk egyik utolsó követe volt. Aki valahogy megjelent ebben a világban, hogy kárpótolja azt a veszteséget, amit a birodalom felbomlása okozott. Akkor ezt még nem így láttam, sőt, bevallom, irigyeltem barátomat ezért a lányért. Most már azonban, az évek távlatából visszanézve, tudom, hogy követ volt, álomkirályságunk követe.

 P– ben volt valami határtalan vágy a Mozdulatlanságra, az állandóságra. És mivel lényéből adódóan egyetlen ajtaja sem zárult be, és hazudni sem tudott, de valahogy védekezni kellett, ezért egyfolytában mozgásban volt. Hiszen, ha egy kép nincs teljesen kimerevítve, nem lehet teljesen pontosan látni.

D. volt az egyetlen, aki előtt P. ezt az örökös mozgást levetette. Mozdulatlanná vált és az AHOGY látszata helyett az AMI valósága borította be mindkettőjüket.

 *****

 És hogy D. hogyan élte meg ezeket az éveket, ezt a csodás szerelmet? Rajongásig szerette P.-t, minden gondolata, minden vágya, minden tette felé irányult. Ezekben az időkben ritkábban találkoztunk, mert ezt az intenzív kapcsolatot egy harmadik ember : jelen esetben én, nagyon nehezen tudta elviselni. Van úgy, hogy a szerelem szétszakítja a barátságokat, mert annyira elárasztja egy ember egész lényét. A mi barátságunk ezt a próbát is kibírta, és bár ritkán, de találkozgattunk ezen időszak alatt is.

 Később elmesélte, hogy mindig volt benne egy olyan félelem, hogy egyszer ennek is vége szakadhat, és P. egyszer nem lesz többé. Honnan fészkelte be magát ez a félelem, nem tudom, de talán érthető: ha az ember kincset talál, akkor mindent megtesz, hogy megvédje, mert tart attól, hogy elveszítheti.

 Ezekben az időkben született az a verse, amelyet most én őrzök tovább, barátom emlékére és ami oly sok mindent elmond erről a kapcsolatról. Ha elolvasom, még mindig elszorul a szívem…mert ott volt benne barátom egész sorsa:

 VALAMIT ADTUNK A FÖLDNEK

 Én tudom, hogy szép szemed szerelmes sugára

Belehullik egyszer a fénytelen homályba,

S a szavak, miket suttogunk egymásnak titokban,

Porrá omlanak s lesznek vázak a sívó homokban,

Hogy voltunk s léteztünk, nem jelzi semmi más,

Mint megsárgult lapokon vers és vallomás

Vers és vallomás.

Vagyunk kóbor madarak, büszke és vad sasok,

Bércekről leomló, zúgó patakok,

Kik únva a nagy magányt, egymás felé szállnak,

A Másik tengerében csillagot találnak,

Kikben felbuzog titkos, égen túli forrás,

Szerelem-születés és örökös elmúlás,

Örök búcsúzás.

Most áthajlik rajtunk az együttlét varázsa,

Most kihajt a szívünkben világnak virága,

S a percek két karodban végtelenné válnak,

Tárulnak kapui meséknek, csodáknak,

Gyermek leszek újra, az égig növő virág,

Szép szemed sugarában igaz lesz a világ,

A szomorú világ.

De tudom: szép szemed szerelmes sugára

Belezuhan egyszer a fénytelen homályba.

Most gyermekek vagyunk, de elmúlnak az évek,

Por lepi el emlékét csóknak, ölelésnek,

Hogy éltünk s szerettünk, nem jelzi semmi más,

Mint megsárgult lapokon vers és vallomás,

Vers és vallomás.

De ha már nem leszünk s kihunynak a fények,

Emlékét sem őrzik már egy fiú s egy lány nevének,

Én hiszem, hogy mégsem volt mindez hiába:

Valamit beleoltottunk e szomorú világba,

Amerre jártunk, színesebbek a virágok,

Hol egymásra találtunk, szelídebbek az álmok,

Égig érnek az álmok.      

 ********

 S a szép álmok egyszer véget érnek. Ez a világ nem a boldogságra termett. Az évek elmúltak, és megtörtént a megmagyarázhatatlan -  de elkerülhetetlen.

 Körülbelül 3 év után P. nem volt többé. Úgy tűnt el D. életéből, ahogy később D. is eltűnt, nyomtalan. Persze lehet racionális magyarázatokat is keresni a dolgokra: P. leérettségizett, felvételt nyert egy egyetemre, egy messzi városban, távol D.-től. És a kapcsolat meglazult, majd lassan szakadozni kezdtek a szálak. Egyre fontosabb lett az AHOGY…

 De valójában ez is úgy történt, mint az álombirodalom eltűnése. Hisz P., amint mondtam, ennek a birodalomnak az egyik utolsó követe lehetett, és neki is el kellett enyésznie, mint a párafoltnak az üvegen. Szinte észrevétlenül, mégis: egyik-napról a másikra. Hiszen ami elkezdődött, az egyszer el is múlik, és a múlhatatlan szerelmet nem ebben a világban kell keresnünk – ugyan itt is tükröződhet, de lényege, Napja, egy másik világból ragyog ránk.   

 D. orvosi kezelésre szorult, mert depressziója mélypontjaként meg akart halni, végezni akart magával. Siralmas állapotban volt. Tulajdonképpen csak én álltam mellette. Szülei egy messzi városban, más kapcsolata: nulla. Barátságunk újra megerősödött, bár nem volt könnyű újra életet lehelni ebbe az összetört emberbe.

 Aztán valahogy csak talpra állt. Soha, soha nem lett  már ugyanaz az ember, mint annak előtte, de valahogy elteltek a napjai. Letette a vizsgáit, befejezte a főiskolát, de azt a mérhetetlen űrt, ami benne tátongott, már nem volt képes semmi sem betölteni.

 Azt mondják az ősi tanítások, s a bölcsek, kik felkutatták a világ rejtélyét, hogy minden ember életének van egy olyan félelmetesen mély szakadéka, amelybe akarva-akaratlan bele kell zuhannia. Ezt nem kerülheti el senki. Nincs kivétel, nincs kegyelem, mert a szakadék mindenkire ott vár. Azt is mondják ezek a különös, ősi tanítások, hogy nem minden ember éri el csak egy életén belül ezt az iszonytató mélységet. Ki tudja ezt biztosan…De egy biztos: az ember életének van egy mélypontja, s ott, azon a ponton, ahol látszólag nincs semmi, csak a végtelen üresség, a kozmikus magány, a Semmi küszöbe, a szédítő, fekete örvény, - ott van a létra is, amely az égig ér. Ahol az elviselhetetlen szenvedés – ott a kivezető út s a gyógyszer a szenvedésektől való megszabadulásra. Mélység és magasság egymásba csendül, halál és élet egymásba fonódik, s ahol valami meghal, ott valami meg is születik.  

*****

 D. élete látszólag rendbejött: kívülről nézve. A főiskola után jó állást talált, ahol megbecsülték, s ahol a fizetésével is meg lehetett elégedve. Volt pénze bármire, utazgathatott, élhette volna az életét boldogan, elfelejtve a kínokat.

 De belülről korántsem volt minden rendben. Nem tudott megszabadulni az emlékektől, s bár munkáját jól és eredményesen végezte, nem talált benne semmi örömet. Úgy dolgozott mint egy gép, rótta az előírt köröket, betartotta a konvenciókat. De ez csak a látszat volt.

 Sokat rágódott a múlton. S mivel nem mindennapi ember volt, nem is tudta betörni magát a mindennapok  szürkeségébe. Nem tudta elfogadni azokat az örömöket, amiket a világ kínált. Mert belül egy hatalmas űr tátongott… egy olyan űr, melyet betölteni csak az Abszolúttal lehet.

 Egyre többet jutott eszébe gyermekkorunk elveszett Paradicsoma, az álomkirályság. S végül rájött ő is arra, hogy P.-t is azért veszítette el, mert az álomkirályság is megsemmisült. Mert a kettő egy és ugyanaz volt. Elvesztette gyermekségét, s azt a kaput, mely az álombirodalomra nyílott. Elvesztette azt a látást, mely a csodákat tárta fel előtte. 

 A róka azt mondta a kis hercegnek: ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Jól csak a szívével lát az ember. Varázsköd borult a világra, s nem látunk a dolgok felszíne mögé. A világ képe, amit érzékeinkkel látunk, hallunk, tapintunk, - szimbólum csupán. Az Őshazugság varázslata százmillió apró részre törte szét a létet. Összezúzta az álombirodalmat.

 D. nagyon magányos lett. Rajtam kívül nem is volt más barátja. Kerülte az embereket, mert kerülte az újabb és újabb csalódásokat. És ők is kerülték őt, mert bogaras különcnek, javíthatatlan álmodozónak tartották. Nem láttak belé, nem látták, mi van a szívében.

 Nagyon – nagyon ritkán, talán az álomkirályság újabb követeiként, amely még mindig létezett valahol, a sors összehozta olyan kivételes emberekkel, akikben felfedezte ennek a gyermeki csodaországnak a fényét. Belülről érezte, hogy ők azok. És a rajongásig tudta őket szeretni. Védelmezte, segítette volna őket akár a saját élete árán is. Azonban sokszor félreértették. Mert annyira szerette őket, hogy attól a gondolattól, hogy valaha őket is elveszítheti, szinte lelkibeteggé vált. És ilyenkor furcsa dolgokat csinált. Átélte a poklot és a mennyet, kétségbeesetten kapaszkodott ezekbe az emberekbe, akik legtöbbször összezavarodtak, megijedtek érzelmei intenzitásától és végül minden esetben cserbenhagyták őt, vagy inkább elmenekültek, hisz nem értették, nem érthették meg, mi az, ami hajtotta őt, mi az a belső hiány, amelyet mindvégig keresett azokban, akiket szeretett. És amit soha nem talált meg tartósan…hogyan is találhatta volna?

 *****

 Lassan befejeződik ez a történet. Nehéz leírnom ezeket az utolsó sorokat, de muszáj megtennem.

D. szomorúsága és az elveszett királyság utáni mérhetetlen vágya egyre emésztőbb lett. Közben ha lehet még magányosabbá vált. Elvesztette édesanyját, majd néhány év múlva édesapja is meghalt.

Nem igazán érdekelte már semmi. Nem ismertem még egy olyan embert, akiben ennyire eluralkodott volna a szomorúság.

De sajnos ezenkívül a Közöny is úrrá lett rajta. Talán ezzel védekezett, talán ezzel próbálta túlélni a napokat: nem tudom. De ijesztő volt ezt a változást látni azon az emberen, aki annak idején annyira tele volt élettel és lendülettel, mint Ő. Valósággal megmérgezte őt ez az érzés.

 Már előlem is elzárkózott. Hónapokig nem is találkoztunk, nem fogadta hívásaimat. Féltettem őt, de nem tudtam mit tenni. Itt már sokkal nagyobb erők játszottak közre, mint amire bárki is hatással tudott volna lenni.  

 Aztán egy téli, decemberi napon levelet kaptam tőle. Idemásolom teljes szövegét, mert enélkül nem érthetjük meg a történet végét:

 Már előlem is elzárkózott. Hónapokig nem is találkoztunk, nem fogadta hívásaimat. Féltettem őt, de nem tudtam mit tenni. Itt már sokkal nagyobb erők játszottak közre, mint amire bárki is hatással tudott volna lenni.  

 Aztán egy téli, decemberi napon levelet kaptam tőle. Idemásolom teljes szövegét, mert enélkül nem érthetjük meg a történet végét:

 „ Barátom!

 Hívlak egy utazásra. Emlékszel? Tudod az utat? Talán megtalálhatjuk együtt újra azt a régi, édeni tájat…Rájöttem valamire, ami elvezethet oda minket újra. Ugye tudod, hova…

 Minden ember sziget. Sziget a világnak nevezett álomtengeren. Álmodják életüket, álmodják szerelmüket, álmodják halálukat, és néha összeütköznek, néha ölelnek, néha ölnek, néha ölelve ölnek és gyűlölve szeretnek valakit, aki csak álmaikban él, és aki saját maguk. Különös, de így van. Itt van előttem az a mindent összeromboló emlékrobbanás, az a sorsszerű behatolás, amikor az egész álom-szigettenger abszurditása és képtelensége belémégett. Itt van az a fiú, aki egy fotelben ül és minden előzetes bejelentés nélkül megnyílik alatta a föld. Felébredés? Ön-beavatás? Nem, nem a boldogságot hozta el. A végtelen magányt, az egyedüllét tudatát, azt, hogy idegen vagyok, hogy soha de soha nem találok mást, csak saját magamat, saját magamat, ezt a visszataszító valamit, ami persze szintén nem én vagyok, csak a külvilággá vetített hamis ego. Nincs más, csak Egy álmodó és saját magam is álomkép vagyok csupán, egy elkülönült, megmerevedett, szeretetre éhes lény, aki ezt a szeretetet soha nem fogja megkapni, mert nem kaphatja meg, hiszen magamat szeretni nem vagyok képes.

 Mindenki sziget. Elkülönült, magányos földdarabok, saját történettel, saját élővilággal, saját sorssal. Néha hajók indulnak a másik sziget felé, amik kikötnek, vagy elsüllyednek, vagy eltűnnek az óceán ködbevesző távolában.

 Csak az óceán a valóságos, a tenger, a végtelen távlatok szédítő realitása. Vagy talán…nem is. Az egyedül létező a hullámzás, a mozgás…vagy ez sem? Az egyedül létező a mozdulatlan alap. Az álomóceán is álom.

 Ezzel a tudattal felnőtt lettem. Rájöttem, hogy ez az egyedüli dolog, ami fontos volt eddigi életemben gyermek-királyságunk után, és ami a nem a megnyugvást: a szenvedések árját hozta. Persze, élhettem volna úgy, mint a többi ember, akik álomban tévelyegnek álomvilágukban, igen, milyen jó is lett volna! Megpróbáltam, igen, mert megrémültem. De a menekülés, ami ezután következett, mást hozott. Görcsösen próbáltam elfelejteni azt a  felismerést, ami felszabadított de egyben a világ egyedüli, legmélyebben szenvedő emberévé tett. Erőltetetten próbáltam úgy élni, mint az átlag, magamra erőltetni az álarcok, a személyiségek, a „personak” megszámlálhatatlan sorát. Ideig-óráig sikerült, de mint a föld alól előbújni készülő tavaszi hóvirág, aki minden akadályon áttörve törekszik a föld súlyos, sötét és meleg tudatlanságából a fény, a napsütés és a szabad terek világába, én sem tudtam magamat megtagadni.

 A Világegyetem alakja: az Ember. És ha minden álom, minden ezen a világon egy álmodó álma, akkor Álomkirályságunk az égen sokkalta valóságosabb, mint az a szörnyű világ, amelyben élünk. Kit érdekel, hogy mi az igaz, ha igaz az, hogy szebb ami nem az?

  Barátom! Van egy furcsa hely az égen, vagy lelkünk legbelső nemszületett mélyén,  ami lehet hogy egy öreg ház az erdőben, vagy szemeid ragyogásában a fény, amely emlékeket hordoz arról, ami valójában történik. Ez az álomkirályságunk. Végül is valójában senki sem tudja, hol van, hogy mi ez valójában, még Isten sem - kapuja eltűnt a ködben. Nincs ott fényes imádság, még neved hangja sem. Formákat hordoz, a lelkek formáit, egy álomkirályság az égen.  A múltjukat megtalálják ott az elveszettek, akik odakerülnek, múltjuk fényes pillanatait, kizárva minden szomorúságot és a szenvedést, mely életük része volt. Olyan, mint egy hosszú álom. Megfogják ott egymás kezét azok, akik az életben közel álltak egymáshoz, vagy éppen nem is találkoztak, mert gonosz szellemek eltérítették őket egymástól, pedig egymáshoz akarták őket vezetni az angyalok. De ott találkoznak és soha el nem válnak és ölelésük csillagokként ragyog fel a sötét éjben. Mert minden halálban ott ragyog egy csillag és minden szerelemben ott rejlik a halál. De ott nincsenek félreérthető szavak, elhazudott és eltitkolt érzelmek, egyáltalán ott semmi hazugság nincs. Egy álomkirályság az égen, gyermekkorunk különös, öreg háza az erdőben, ahol megtaláljuk legtitkosabb  tiszta vágyaink beteljesülését, azokat a pillanatokat, melyek életünkben oly gyorsan tovatűntek, s amelyek a boldogság ígéretét hordozták. Barátom, én megtaláltam ezt a helyet, újra. Nem tudom hogyan, és nem tudom miért ért ez a kegyelem, de megvan. És már nem engedem el soha. Útnak indulok. És mivel a te királyságod is volt ez, várlak. Rövid az idő.”

Ennyi a levél.

******

    De én lekéstem ezt a meghívást. Barátom nélkülem ment el…nélkülem indult útnak. És ki tudja, tévedhetett is, én talán be sem léphettem volna oda, mert az már az ő saját álomkirálysága volt. Saját álmai, saját vágyai, a legtitkosabb hely, ahol minden tiszta kívánság teljesül. Ahol együtt lehet azokkal, akiket szeretett, és akik elmentek, ahol a mesetáj már tökéletes valóság és a mi szomorú világunk az álom…ahol a szerelem nem múlik el soha.

 A hivatalos iraton ez állt: eltűntnek nyilvánítva. Egy ideig keresték, nyomoztak után, de soha, senki sem tudta meg, hova is indult el. Ezt a felnőttek nem is érthetik. Ezt csak én tudom és Ő.

 Karácsony volt, amikor útnak indult, amikor a boldog családok a szeretetről és a békéről emlékeztek meg. Meggyulladtak az égők a feldíszített karácsonyfákon, amikor már lába nyomát belepte a hó és senki sem figyelt fel arra, hogy egy magányos fiú eltűnt a téli alkonyban, és lelke átragyogott az álomkirályságba az égen.    

2. 

A fiú elindult. Tudta, anélkül, hogy kívülről hallotta volna, hogy itt az idő. Ahhoz képest, hogy egész életében erre várt, erre az elindulásra, különösebben nem rendült meg. Úgy csukta be maga mögött az ajtót, mint mindig, mikor elindult hosszú, magányos sétáira a félelmes ég alatt. Néha volt mellette valaki – egy lány, egy gyöngéd, puha lény, vagy egy kutya, csendben kocogva, végül is egyre megy– de akkor is magányos volt. Magányos, mert tudta, amit más nem tudott, vagy nem mert tudni, látta, amit más nem látott, vagy nem mert látni, hogy csak Egyetlen ember született és Egyetlen ember fog meghalni az idők kezdete óta - idáig, széles-e világon. És ez az egy Ember a soha nem született és soha meg nem haló Egy álma. Nincs más, csak ez az Egy. A világot álmodó…

Azért néha, mikor éjjelente felnézett a csillagoktól szikrázó égre, eszébe jutottak azok, akiket oly nagyon szeretett, s akik – talán – szerették őt s akik szintén egy álomkirályság lakói, az Ő szent és tikos birodalmáé. A lányra, aki mellett ott állt kamaszkora viharos éveiben, ott állt, mikor gyermekből nővé érett, s aki talán megmaradt gyermeknek most is, s akinek szerelme oly sokat jelentett, a barátokra, kik szép lassan elmaradoztak mellőle, tört szívű édesanyjára, az Egyetlenre…fájdalmas, vagy szelíd álomképekként szálltak alá a messzi csillagokból az égbe néző fiúra.

De most ezek elmaradtak mögötte. Elindult, el, a városon keresztül, mely élte a maga mindennapi, nyüzsgő életét, s mely nem törődött azzal, hogy egy fiúnak el kellett indulnia…hisz jelentéktelen az eset. A fiú sem törődött a várossal, mely lassan elmaradt mögötte, zaja, zsivaja elhalkult a messzeségben. Karácsony volt. Metsző, hideg szél fújt, dermesztő, jeges szél. Nem hallatszott már más, mint vigasztalan sivítása, a parttalan hómezőkön át.

A fiú levetette télikabátját, melyet még édesanyjától kapott. Zajtalanul hullott a hóba. Ment, ment a fiú, lábnyomait a megeredő hóesés lepte el, de ő csak ment rendületlenül. Levetette pulóverét, majd az ingét, kibújt minden ruhájából. Már nem érezte a hideget, mely szinte abroncsba szorította sovány testét. Mezítelenül haladt a lebukó Nap irányába, hisz lassan az alkony félhomálya borult a tájra.

“Hát így kell elbúcsúznom” – mosolygott magában a fiú. “Így, ahogy megszülettem erre a világra”. Különösebben nem csodálkozott ezen. A misztériumnak ez is része volt, pontos, és kiszámított eleme.

S abban a pillanatban, mikor a Nap végleg lebukott a nyugati égbolton, megértett mindent. Megértette, hogy az idegen világ, melyben élt, az emberek, a lány, aki mellett ott állt kamaszkora viharos éveiben, s akinek szerelme oly sokat jelentett, a barátok, kik szép lassan elmaradoztak mellőle, tört szívű édesanyja, az Egyetlen, örömök és bánatok, a nyüzsgő város, a végtelen hómező, a dermesztő szél, a lebukó Nap, s végül önmaga: mindezek egy végtelen álomszínház szétfoszló díszletei, egy megfoghatatlan és nevetséges lét kísértetalakjai. Nincs más, csak az Egy van.

S ahogy a képzeletbeli Nap hullt alá a képzeletbeli égbolton, úgy hullott térdre a fiú, belerogyva a hóba, elsüllyedve és elmerülve fehér állandótlanságában, hogy felébressze azt az Egyet, azt az Egyetlen embert, vagy Istent, vagy a Lét Mágusát, aki őt is álmodja végtelen idők óta, egy mozdulatlan pillanatban.

3.

Két csillag

 1.

Bennem a Hold bús álmokat hord,

Oly sötéten hullnak reám.

Látom a fényt tenger vizén,

Immár sosem lesz enyém talán.

Eljő egy álom, melyből nincs ébredés,

Mely megfojt egy gyötrő éjszakán.

Lehettem volna világ bolondja,

Obeliszk a város piacán,

Lehettem volna s mégse lettem,

Inkább az álom lett hazám.

Talán fel kellett volna nőnöm,

Akkor lett volna gyógyír talán.

2.

Búcsuzom a vágytól s édeni tájtól,

Mert nincs már ki mellettem állna.

Most lehull a bánat, korma a vágynak,

Lebben elmúlt szerelmek árnya.

S a holt Kedves hív magához halkan,

Enyém lesz szívének virága, álma.

S hogy hol van Ő, ki az égbe nő,

Kit már nem látnak földi szemek?

Nem tudja más, csak ködös varázs,

Mit elhoznak őszi  éjjelek.

Elmúlok csendben, s hogy Őt keressem:

Erre intenek a csillagos jelek.

S gyermek leszek, megszületek

Újra egy álomi tájban,

Ha meglelem Őt, az égbe törőt,

Kit már nem találok itt e világban,

A fénytelen téli éjszakában

Két csillag ragyog fel az édeni tájban.

Ha lenne rá ambícióm, megírnám az Aljasság Világtörténetének folytatását. Jó mulatság lenne, de gyenge gyomrom valószínűleg megakadályoz ennek az emberiség számára oly nagyreményű feladatnak a végrehajtásában. Hiába, a gusztus.

 Bár sosem fogom megírni, de mégis elálmodoztam azon, hol használnám fel korszakalkotó művemet. Szeretett világomnak mely szegletét tapétáznám ki saját agyam végtermékének és a legaljasabb cselekedetek tárházának különös elegyével. Eszembe jutott sok minden. Híresen nagy emberszeretetem és a demokrácia, értsd modern világ iránti olthatatlan tiszteletem jeleként érdemes értelmezni ezen ötleteket:

Versenyeket rendeznék romlatlan, zsenge gyermekeknek. Könyvem alapján melyik nebuló züllik le a legelvetemültebb szintre? Melyik zuhan alá a mocsokba erőteljesebben? Melyik temeti el szüleit hamarabb könyvem utasításai alapján? Melyik fiúgyermek aláz meg brutálisabban leánygyermeket, melyik leánygyermek aláz meg eredményesebben fiúgyermeket? Melyik jut el a miniszterelnökségig? Melyik tölt be vezető állásokat állami vállalatoknál? Ki lesz a leghülyébb és egyben legagresszívabb csemete, aki akár államelnökségig is viszi?

Vagy kötelező olvasmánynak alkalmaznám leendő államhivatalnokok oktatásában. Művem az aljasság alapműve lenne, ezért elengedhetetlenül fontos demokratikus társadalmunk építése érdekében felhasználni építő iránymutatásait. Gyerünk, csináljuk meg, együtt, közösen!

 De az is lehet, hogy sosem adnám közre. Bár mérhetetlen nagy bennem a kísértés, hogy ezt a szabadesésben zuhanó világot egy elegáns rúgással még mélyebb zuhanásba irányítsam, és tudom, a Jóisten nem haragudna rám. Mert nincs szívemben gonoszság csak fáradtság és szánalom, és az a konok elhatározás, hogy aminek pusztulnia kell, az pusztuljon.

 Zaklatottság. Sebesség, villogás, díszlet, hangoskodás, buli, lazaság, turbó, mobil, cucc, bézbólsapka, verda, foci, neon.  A világ a zaklatottság tüzében ég, s vele a világot álmodó is. Gyorsul, mint a centrifugába helyezett ruha, s lényege, mint a ruhát átáztató víz kifolyik belőle, s marad a száraz ruha. A létezés csontváza, a lényegtől megfosztott beteg agyvelő.

 És mi marad nekünk?